Ezért itt, akit láttok kései korokban,
És hallottátok e történetet,
Bocsássátok meg hosszú láncainkat,
Bestiális zsarnok szennyesét féltük,
Míg reméltünk - hóhér rabságban éltünk -
Nem sírtunk és nem is sírunk,
S nem is hadakozunk a Múlttal,
Úgyszólván a Napot szeretjük csak,
Hogy lehessünk, akik vagyunk, bár dúltan -
Bármilyen sötét volt, kisütött a Nap,
És ezt kívánjuk tinéktel is Magyar testvéreink -
Ezt kivánjuk tinéktek ízre Édeseink...

A legkisebb kép is akkora, mint az Isten,
Hiszen őt takarja el az ember,
Hites, buta igyekezetekkel -
De ha meg tudjuk mutatni, mit takar el,
Akkor ezen keresztül láthatóvá válik -
A szent, az örökegy, Magyarság szellem.
Amiért él-hal a Magyar ember.
Mi mindnyájan kis képek vagyunk,
És vagy átdereng rajtunk a Teremtő,
Vagy elfedjük és nem dereng át semmi -
Így működik a világ, nincs mit tenni,
Az emberben ott van az ősalanyiság,
Miért fél az ember, hogy így nőjön fel?

Íme a titok, szeretet, ölelés,
És a szabadulás - isten mértéke,
Hogy az ember Jó, és mind azáltal jó,
Hogy lelke mélyén ott él a Teremtés emléke,
Az ősalanyiság múlhatatlan érintettsége,
Tündöklö csodák, teremtő szépsége -

Lázárok tíltják régi istenünket!
Meghasonlást ültetne közénk Káin:
Kínok, vérengzések szemfényvesztő ura,
Nemzetáruló Júdás ivadékok prókátora,
Sújtson le rád, az ártatlan irgalom szava!

Gyermek, ne álmodj rólunk igazat,
Vagyunk temetetlen névtelen holtak,
Áldozata hamis új és régi koroknak -
Tiszták vagyunk, fényesek akár a Nap,
Akiket sírgödrökben arccal a sárba,
A fekete föld felé fordítottak -
Összedrótozott tagokkal,
Hogy még hótában se legyen szabad -
Íme, a szarvári, szabadköműves csapat!
Cselekedete fonalán függ: Hóhér és áldozat -

Ordítson értünk, akikért féltünk,
Aki érti beszédünk, mondja el,
Hogy nem hiába éltünk -

Gyermek! Álmodj a fényről,
Abban fürdettük arcodat -
Gyermek, ne álmodj az éji sötétről!

Ne kutasd, ne add fel pisla reményünk!
Mikor a jövőtől félünk?
Ordasok írtják a fényt erdeinkben -
Hitgyülekezetek Jézus képében
Hazudják az Istent -
Démonai a pusztulásnak, a Gonosznak,
Jézus leplével takaróznak.

Farizeus szellem lopja el
Szivetekből a fényt - Oh, te szegény
Kirabolt és megtévesztett ember -
Ne add rabtartók kezére gyermeked!
A megváltódtól kapott kincsedet -

Íme, így leplezti magát az álnok,
Itt áll előtted pőrén, mégsem látod?
Kufárok kamat rabságában élünk -
Nem sírtunk és nem is sírunk,
S nem is hadakozunk a Múlttal,
Úgyszólván a Napot szeretjük csak,
És ezt kívánjuk tinéktek is Székely testvéreink,
Ezt kivánjuk innen, a porból,
Most és mindörökké eleink és Édeseink...
Hogy lehessünk, akik vagyunk, szabadok!

Atilla és Tudun* gyermekei:
Felvidéki és Erdélyi, Fekete magyarok.

* Tudun, Atilla gyermeke, a Felvidéki hunok, turóczi fejedelme, a IX.
században, Árpád bejövetele előtt.