Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban,
kincsben, ahol sötét van,
ahol fény ég,
nincs oly magasság,
nincs oly mélység,
amiben benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Horváth Sándor: Halotti free versek
Ezért itt, akit láttok kései korokban,
És hallottátok e történetet,
Bocsássátok meg hosszú láncainkat,
Bestiális zsarnok szennyesét féltük,
Míg reméltünk - hóhér rabságban éltünk -
Nem sírtunk és nem is sírunk,
S nem is hadakozunk a Múlttal,
Úgyszólván a Napot szeretjük csak,
Hogy lehessünk, akik vagyunk, bár dúltan -
Bármilyen sötét volt, kisütött a Nap,
És ezt kívánjuk tinéktel is Magyar testvéreink -
Ezt kivánjuk tinéktek ízre Édeseink...
A legkisebb kép is akkora, mint az Isten,
Hiszen őt takarja el az ember,
Hites, buta igyekezetekkel -
De ha meg tudjuk mutatni, mit takar el,
Akkor ezen keresztül láthatóvá válik -
A szent, az örökegy, Magyarság szellem.
Amiért él-hal a Magyar ember.
Mi mindnyájan kis képek vagyunk,
És vagy átdereng rajtunk a Teremtő,
Vagy elfedjük és nem dereng át semmi -
Így működik a világ, nincs mit tenni,
Az emberben ott van az ősalanyiság,
Miért fél az ember, hogy így nőjön fel?
Íme a titok, szeretet, ölelés,
És a szabadulás - isten mértéke,
Hogy az ember Jó, és mind azáltal jó,
Hogy lelke mélyén ott él a Teremtés emléke,
Az ősalanyiság múlhatatlan érintettsége,
Tündöklö csodák, teremtő szépsége -
Lázárok tíltják régi istenünket!
Meghasonlást ültetne közénk Káin:
Kínok, vérengzések szemfényvesztő ura,
Nemzetáruló Júdás ivadékok prókátora,
Sújtson le rád, az ártatlan irgalom szava!
Gyermek, ne álmodj rólunk igazat,
Vagyunk temetetlen névtelen holtak,
Áldozata hamis új és régi koroknak -
Tiszták vagyunk, fényesek akár a Nap,
Akiket sírgödrökben arccal a sárba,
A fekete föld felé fordítottak -
Összedrótozott tagokkal,
Hogy még hótában se legyen szabad -
Íme, a szarvári, szabadköműves csapat!
Cselekedete fonalán függ: Hóhér és áldozat -
Ordítson értünk, akikért féltünk,
Aki érti beszédünk, mondja el,
Hogy nem hiába éltünk -
Gyermek! Álmodj a fényről,
Abban fürdettük arcodat -
Gyermek, ne álmodj az éji sötétről!
Ne kutasd, ne add fel pisla reményünk!
Mikor a jövőtől félünk?
Ordasok írtják a fényt erdeinkben -
Hitgyülekezetek Jézus képében
Hazudják az Istent -
Démonai a pusztulásnak, a Gonosznak,
Jézus leplével takaróznak.
Farizeus szellem lopja el
Szivetekből a fényt - Oh, te szegény
Kirabolt és megtévesztett ember -
Ne add rabtartók kezére gyermeked!
A megváltódtól kapott kincsedet -
Íme, így leplezti magát az álnok,
Itt áll előtted pőrén, mégsem látod?
Kufárok kamat rabságában élünk -
Nem sírtunk és nem is sírunk,
S nem is hadakozunk a Múlttal,
Úgyszólván a Napot szeretjük csak,
És ezt kívánjuk tinéktek is Székely testvéreink,
Ezt kivánjuk innen, a porból,
Most és mindörökké eleink és Édeseink...
Hogy lehessünk, akik vagyunk, szabadok!
Atilla és Tudun* gyermekei:
Felvidéki és Erdélyi, Fekete magyarok.
* Tudun, Atilla gyermeke, a Felvidéki hunok, turóczi fejedelme, a IX.
században, Árpád bejövetele előtt.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!