Aries.hu    TOVÁBB!

Káldeusi Biblia

Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.

Választás a tiéd!



Vizsgáljuk meg előbb a mondat első részét: ,,Boldogok a lélekben szegények...''

Az általam ismert összes bibliamagyarázat megegyezik abban, hogy Jézus itt azokat mondja boldognak, akik a világban birtokolt értéktárgyaikat nem tekintik saját tulajdonuknak, hanem ajándéknak, amit Istentől használatra és szolgálatra kaptak. Ez azt jelenti, hogy lélekben szabadok mindattól, amijük van. Nem rabjai, hanem, "szabad felhasználói'' a rendelkezésükre álló anyagi javaknak. Lélekben szegénynek lenni tehát sokkal inkább egyfajta benső szabadságot jelent, mint a látható világban történő folyamatos elszegényedést. Tudjuk ugyanis jól, hogy a szegénység sok gonddal járó - és rendszerint nem is önként vállalt - életállapotához is lehet helytelen módon ragaszkodni, ami nem más, mint a tudatalatti irigység mártíromsággal való takargatása. Az ily módon nincstelen ember büszke a saját szegénységére. Alig titkolt nehezteléssel - már-már epével kevert sajnálkozással - néz a nála jóval tehetősebb keresztényekre. Valójában a lelke mélyén ő is gazdag szeretne lenni, hogy legyen miről nagyvonalúan lemondania. Mivel azonban ez a gazdagság elérhetetlen a számára, kényszerű szegénységéből próbál meg jézusi erényt kicsiholni, hogy elmondhassa: ,,Látjátok, nekem már nincs szükségem arra, hogy lélekben is szabaddá váljak az anyagi javaimtól, hiszen semmim sincsen, amihez ragaszkodhatnék. Szabad tehát az utam a boldogság felé.'' S miközben valóban nem ragaszkodik ahhoz, amije nincs, elnyomott vágyaiban erősen kötődik ahhoz, amije másoknak van. Így válik saját szegénységtudatának rabjává, a nincstelenség megkötözöttjévé, önmaga terheitől ,,gazdaggá'', akinek nehéz lesz átjutnia a tűfokán.

A mondat második fele így szól: ,,...mert övék a mennyek országa.''
Mit jelenthet ez a lelki szegények vonatkozásában?

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy a mennyek országa a szeretet országa, amely köztünk van. Pontosabban, amely olyan mértékben van köztünk, amilyen mértékben vállaljuk, hogy lelki, szellemi és anyagi javainkat - még az elszegényedés kockázatát is vállalva - megosztjuk egymással. Az egymáshoz való szeretetteljes odafordulásnak ez a viszonzást nem váró kockázata a mi igazi gazdagságunk. Csak is ez teheti számunkra jelenvalóvá az Isten országát. Ebbe a folyamatba anyagi helyzetünktől függetlenül mindannyian bekapcsolódhatunk, hiszen nincstelenségünk ellenére - vagy éppen ennek okán - mi vagyunk egymás számára Krisztus gazdagsága.

Végezetül lélekben szegénynek lenni azt is jelentheti: Isten szegényének lenni. Az Ő végtelen gazdagságához képest ugyanis okkal érezhetjük magunkat tényleg szegénynek. Azonban csak ebben a kizárólag Isten gazdagságára nyitott szegénységben leszünk valójában Rá-szorultak, akiknek mindig szívesen és túlcsorduló mértékkel ad az Úr, ha hozzá fordulunk, és nem a világ múló javaiban keressük boldogságunkat. Aki ily módon válik lélekben Isten szegényévé, azt sokkal kevésbé fenyegeti a kísértés, hogy Isten - úgymond - ,,kozmikus gazdagságát'' a lelkében felszabadítva már- már önmagát is Istennek gondolja.





Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek.

Igen merész gondolat boldognak mondani a sírókat, csupán azért, mert majd megvigasztalják őket. Mégis, ha Jézusnak így tetszett ránk örökíteni ezt az igazán talányos mondatot, nem szabad értetlenül átsiklanunk felette. Próbáljuk megsejteni a szavak rejtekén pihenő isteni üzenetet.

Milyen érdekes például, hogy Jézus nem amiatt mondja boldognak a sírókat, mert könnyekkel is megpecsételt bűnbánatuk megtisztítja, és majd üdvösségre vezeti őket. Semmilyen utalást nem találunk erre nézve. Valójában teljes mértékben saját fantáziánkra vagyunk utalva annak találgatásában, hogy vajon miért hullajtják könnyeiket a sírók. Talán azért, mert bűneik súlyos terhétől összeroppanva a megtérés kapujába érkeztek, de lehet, hogy azért, mert ártatlanul kell ütlegelést és szidalmat elszenvedniük bántalmazóiktól. Nem derül ki a szövegből, de valószínű, hogy az isteni üzenet felől nézve ennek nincs is különösebb jelentősége. Úgy látszik, törekvésünk, hogy valami komoly erkölcsi tanítást csiholjunk ki ebből a mondatból, megbukik a közlés végtelen egyszerűségén. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a mondat hangsúlya nem a sírókon, hanem a megígért vigasztaláson van, amely még az elkeseredettség állapotában is a remény szikráját adja a szomorkodónak.

Elgondolkodtató, miért volt fontos Jézusnak boldognak mondani a sírókat? Mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha az örömhír közvetítőjeként ezt mondta volna: ,,Boldogok az örvendezők, mert ők a vigasztalás fiai.'' Bizonyára súlyos oka van annak, hogy nem így fogalmazott. Minden kornak megvoltak a maga tágas országútjai, amelyek ezerféle felszínes örömöt ígérve hívogatták a tömegeket a remélt boldogság felé. A kísértések széles kapuin áthömpölygő tömeg azonban nem a boldogság, hanem a csalóka örömök sivatagába érkezett. S így van ez ma is.

Nekünk azonban, ha nem a korszellem által ránk erőltetett hamis boldogság, hanem Isten felé igyekszünk, akkor először az önismeret keskeny ösvényére kell rálépnünk. Ez a korántsem kényelmes, néhol pedig kifejezetten fárasztó egyszemélyes gyalogút az, amely önmagunk gyarlóságának siralomvölgyén át elvezet minket életünk nagy siratófalához. A siratófalhoz, mely előtt leborulva kisírhatjuk magunkból eddigi életünk minden csalódását és fájdalmát. A siratófalhoz, ahol őszinte bűnbánatot tarthatunk minden olyan gondolatunkért, szavunkért és tettünkért, amellyel megbántottunk másokat és elbizonytalanítottuk őket abban, hogy szeretetreméltók. S amikor így megtisztulva belehullunk a Csend anyaölébe, gyöngéden ránk teríti nyugalmát az Isten és megvigasztalódunk.

Az önmagukat nem ismerők, az életük drámája felett hallelujázva örömködők, a problémáikat folyton szőnyeg alá söprők semmit sem tudnak erről a csodáról. Az ő számukra nem az élő Isten a vigasztaló, hanem csupán a róla alkotott ,,misztikus'' fantomkép, amit rendíthetetlen igyekezettel szegecselnek zavaros hitviláguk kusza díszleteire. Ők, akik látszólag az élet napos oldalán állnak, valójában az önelégültség árnyékában élnek, melynek magabiztosságból emelt kemény falán nem hatolnak át a vigasztalás reménysugarai. Hozzájuk képest valóban boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
A magánmennyországban élő ,,ön-boldogultak'' számára azonban nincs vigasztalás.





Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.

Jó érzés tudni, hogy a gátlástalanul önző karrierizmusnak ebben az erőszak dúlta világában a szelídség erényét a boldogmondásokban olvashatjuk. De talán érdemes itt egy szóval hangot adni annak a feltételezésünknek, hogy amikor Jézus boldognak mondja a lélekben szegényeket, a sírókat - e helyen a szelídeket -, és később majd az igazság mártírjait is -, ezt jövőbelátó isteni tudással teszi. Minden titkot ismerő tudással, amely látszólagos boldogtalanságunk foszló szövetei alatt jól látja a lelkünk mélyén szunnyadó isteni boldogság csíráját is.

Nem arról van tehát szó, hogy akit Jézus a nyolc boldogságban boldognak mond, annak a szívét lüktető érzésekkel szövi át a mennyei öröm, és ha nem így érez, akkor hibát kell keresnie magában. Éppen ellenkezőleg: vállaljuk bátran érzelmeinket! Ha sírunk, őszintén sírjunk, ha pedig keserűséggel tölt el, hogy ártatlanul üldöznek az igazság miatt, ne próbáljuk meg boldognak hazudni magunkat csak azért, mert egy kereszténynek ,,kötelező'' minden körülmények közt örülnie. Forduljunk Jézushoz és vele együtt éljük át a kivetettség fájdalmát. Ezen az úton tanulhatjuk meg, hogy az Isten szerinti boldogság nem az, amikor örömökben tobzódunk, hanem az a fajta benső szabadság, amelyben - ,,saját érzelmeink ellenére is'' - boldogok lehetünk. Feltéve, ha szeretet van bennünk. Mert a boldogság sokkal inkább tudatállapot; mint váratlanul a szívünkre szálló, aztán gyorsan tovarebbenő érzelem. Egyfajta intenzív Istenre hangoltság, amely a jóra figyelő szív erős elhatározásából származik, s nem a változó érzelmek kiszámíthatatlan hullámveréséből.

De térjünk most vissza vizsgálandó mondatunkhoz: ,,Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.'' Valljuk be őszintén, mai világunkban a szelídség értékvesztett tulajdonság lett. Megszívlelendő erényből annak a néhány ,,szépléleknek'' a haszontalan luxusává szerényedett, akik nem akarnak részt venni a világ javaiért vívott mindennapi csatában. Abban a világméretű harci játékban, ahol a gazdagok a hősök, a szegények a vesztesek, ahol az erőszakosak a nyerők, a szelídek pedig az örök ,,balekok''.

A szelídség és az életrevalóság között a mai kor értelmező szótárában akkora ellentét feszül, mint a bárány és a farkas között, ha egy ketrecbe zárják őket. Hogy is lehetnének így boldogok a szelídek, amikor a szemtelenül életre való ügyeskedők rendre elsodorják őket a ,,bőség kosarától''? Hogyan is lehetne övék a föld, ha szelídségük révén - lelki és fizikai értelemben is - elzárkóznak az erőszak elől? Márpedig az emberi természet ismeretében tudható, hogy e világban a földet (a világi javakat) mindig is az erőszakosak ragadják magukhoz. Tudnivaló azonban az is, hogy a szelídek elzárkózása az erőszak elől nem harcképtelenséget, vagy gyengeséget jelent. Sokkal inkább bölcs belátását annak, hogy aki kardot ránt, kard által vész el, és az erőszak csak erőszakot szül.

A szelídek a szelídség fegyvereivel élnek: bölcsességgel, türelemmel és megtörhetetlen lelki erővel. Olyanok, mint a halkan hömpölygő folyó, amely maga alakítja a medrét. Látványos dolog a folyó ellen karddal vagdalkozni, de teljesen hasztalan. A fegyver nem ejt sebet a vízen s a folyó békésen árad tovább, miközben a kard lassan rozsdálni kezd.

A kérdés azonban még mindig nyitva áll: miben áll hát akkor a szelídek boldogsága?
Talán éppen abban, hogy az Istenből folyamatosan táplálkozó benső gazdagságuk révén semmilyen kényszert sem éreznek arra, hogy birtokolják - és erőnek erejével is meg is tartsák - a világ törékeny kincseit. Ők nem az erőszak gazdag fegyvertárát, hanem a szív szelíd nyugalmát élik meg boldogító hatalomként. Ez a nyugalom abból táplálkozik, hogy Isten erejéből merítve elsőként az önmagukban kavargó vad indulatokat szelídítik meg, s az így kapott békességgel ,,nyernek csatát'' a háborgó külvilágban is. A birtoklás féregrágta élvezeténél százszor többet jelent nekik a szemlélődés szelíd öröme, amelynek révén akár az egész Univerzum gazdagságában részesedhetnek anélkül, hogy a szerzés és a ragaszkodás megmérgezné a szívüket.

,,Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld'' - mondja Jézus.
Vajon hogyan kell ezt értenünk, és mikorra várhatjuk ennek az ígéretnek a teljesülését? Feltételezésem szerint - és szó szerinti fizikai értelemben - a Föld sohasem lesz a szelídeké - legalább is Urunk második eljöveteléig nem -, mert a jelenlegi anyagelvű világban a Föld mindenekelőtt birtokot, vagyont és gazdagságot jelent, s mint tudjuk, a szelídek sohasem fognak ölre menni ezért a kincsért a szerzés megszállottaival.

Jézus azonban - mint oly sok más esetben - valószínűleg itt is szimbolikus értelemben beszél a Földről, ami sokkal inkább az Istenben élő lelkek eleven szellemi otthona, mint egy tönkretett bolygó, amit lepusztítottak a birtoklók rágcsáló hadai. Eszerint a szelídek - lelki értelemben - már most is birtokolhatják azt az örökséget, amelyet Jézus ígért nekik.

S végül, de nem utolsósorban, a szelídség nem a gyengék és esélytelenek erőtlen alkalmazkodása a ,,vesztesek'' szerepéhez. Ez csak az erőszaktól elvakult szerencselovagok szemében látszik így. A szelídség valójában az erősek hatalma, mellyel - a szeretet kincsét magasba emelve - bátran veszni hagyják az önzés kacatjait.





Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot,
mert ők megelégíttetnek.

Milyen sokan vannak közöttünk, akiket hidegen hagy az igazság, mert túlontúl elvont, definiálhatatlan fogalomnak tartják, amivel - sajátos értelmezés szerint - mindenki a maga javára igyekszik élni, vagy éppen visszaélni. És valljuk be, érthető ez az idegenkedés, mert az igazságot lehetetlen mindenki számára elfogadható módon szavakba foglalni. Ez még senkinek sem sikerült. Ha azonban meg tudunk egyezni abban, hogy Istent fogadjuk el minden igazság kútfejének, akkor kellő toleranciával már arra is hajlunk, hogy a róla szóló benső üzeneteinket, gondolatainkat a ,,Nagy Igazság'' apró részeiként értékeljük.

Ahogy lehetséges például, hogy a levegőt - mint megkérdőjelezhetetlen valóságot - a Föld ezerféle nyelvén ezerféleképpen megnevezzük, s közben ugyanarról beszéljünk, ugyanúgy lehetséges, hogy egyazon igazság is ezer arcát mutassa nekünk. Ahogy azonban egy megtörtént esemény minden időben történelmi tény marad, és utólag sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle, ugyanúgy a felettünk álló és bennünk élő igazság is változtathatatlanul egy és ugyanaz marad. Az igazság ugyanis nem változik. Nincs alárendelve szellemi és lelki fejlődésünknek, gondolkodásunk változásainak. Nem sokféle, hanem csakis egy, de ezerféleképpen lehet róla beszélni.

Az Igazság olyan, mint a mennyet a földre vonzó erős mágnes, vagy mint egy Szeretetre tájolt tökéletes iránytű, amit mindannyiunk lelke mélyén elrejtett az Isten. Csak egy módon juthatunk hozzá: ha vágyakozunk utána. Ha éhezzük és szomjazzuk a jelenlétét az életünkben. Önmagunk megismerésének őszinte igénye nélkül azonban sohasem fogunk eljutni az igazság ismeretére, mert noha az Igazság rajtunk kívül is örökérvényűen létezik, számunkra csak akkor éledhet elvont fogalomból élő valósággá, ha engedjük, hogy milliónyi hajszálerével átjárja életünk érzékeny szövetét. Aki ezt a csodálatos kelmét - a saját életét - nem tanulja meg érdeklődéssel figyelni és gondosan kezelni, hanem hagyja beporosodni, az sohasem fogja megfejteni a gazdagon beleszőtt minták isteni üzenetét.

Ne nyugodjunk tehát bele, hogy tehetetlenül sodródunk az árral, hanem vágyódjunk valóban megtudni, hogy mi végre születtünk erre a világra, hogy honnan jöttünk, s hogy merre tartunk.

Meglehetősen elgondolkodtató, hogy Jézus nem azokat mondja boldognak, akik már ,,beteltek'' az igazsággal, hanem azokat, akik éhezve és szomjazva vágyakoznak utána. Ez igazán nagy alázatra és önvizsgálatra késztet minket, ha azt gondolnánk magunkról, hogy állhatatos kutatómunkánk, buzgó imádságaink, és önzetlen jócselekedeteink gyümölcseként mi már eljutottunk az Igazság ismeretére.

A jóllakottság eltompítja az ember tudatát, az éhség azonban éberen tartja. A jóllakott ember már gondolni sem tud arra, amivel eltelt, az éhező és szomjazó azonban szüntelenül lelki szemei előtt látja azt, ami után vágyakozik. S jó, ha tudjuk, hogy ami után hűségesen vágyakozunk, a szeretet ereje által lassan megjelenítődik az életünkben.





Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak.

Milyen jó ízlelgetni ezt a szót: ,,irgalom''. Olyan képet idéz elém, mintha a Király a saját bársonyköpenyét terítené rá egy mindenét elvesztett alattvalóra, akiben e fejedelmi gesztus nyomán újraszületik a remény, hogy mégis érdemes élni. Nem hiszem persze, hogy a mai korszellem ünnepelt ideológusai is gyönyörködve merülnének bele e szó tanulmányozásába. Miért is tennék? Hiszen aki ebben a haszonelvű világban magára ölti az irgalmasságot - miközben maga továbbra is a pénz bálványának tisztelője marad - az irgalmatlanul megjárja. Nagyon valószínű, hogy előbb vagy utóbb csúnyán visszaélnek majd ajóságával és komoly anyagi veszteséget okoznak neki.

De mi a helyzet velünk, akik nem a világ ,,birtokolj és gazdagodj'' jelszava alapján, hanem Jézus tanítását megszívlelve szeretnénk boldogulni? Mit jelent számunkra az irgalom? Mert hogy a világ fiainak számára mit jelent, az jól látható.

Az önérvényesítés harci vértjét magukra préselő mai titánok ugyanis inkább eldobnák az életüket, minthogy irgalmat kérjenek, vagy fogadjanak el bárkitől. Ez az ő szemükben egyértelműen a legyőzöttség jele lenne, márpedig e kor farkastörvények közt élő - végtelenül elmagányosodott és megkeményedett szívű - embere nem könnyen adja meg magát. Nem vár el, és nem is ad irgalmat senkinek. Ezzel ugyanis kényszerűen elismerné, hogy van felette álló hatalom. E tudat megtörné saját tökéletességébe vetett hitét. Így aztán inkább hét lakattal zárja el a szívét az isteni irgalom legkisebb érintése elől is, nehogy szembesülnie kelljen a ,,megalázó'' ténnyel, hogy ő is irgalomra szorul. Szó sem lehet róla, ő a maga ura akar maradni.

De vajon nem esünk-e magunk is néha ebbe a hibába? Sérült önérzetünket mentve hányszor tartjuk ócska védőpajzsként magunk elé kicsinyes magyarázkodásainkat, csakhogy ne kelljen megalázkodnunk az Isten irgalmassága előtt, csakhogy ne kelljen bocsánatot kérnünk?

Amíg nem térünk meg, amíg nem fogadjuk el Istent életünk mindenek felett való urának, amíg bűneinkkel bátran szembesülve nem vágyódunk megfürödni a Legfőbb Jó irgalmasságában, addig bármi, amit a könyörületről mondhatunk, csak üres okoskodás lesz. Senki sem tud irgalmat gyakorolni, amíg maga is meg nem tapasztalta az irgalmasság gyógyító erejét.

Boldogok, akik szüntelenül vágyakoznak Isten irgalma után, mert életüket nyitott könyvként elé tárva naponként élhetik át a csodát, hogy Teremtőjük könyörülő szeretettel elfogadja és felemeli őket. Így töltődik fel a lelkük újra meg újra jósággal, hittel és bizalommal, melyek az irgalmasság gyökerei.

Elmondhatjuk tehát, hogy az irgalmasság az Isten szeretetében naponta megmerülő ember erénye, a jóságtól túlcsorduló szív gazdagsága. Kincs, amely gyarapszik, ha önzetlenül megosztjuk azzal, aki hozzánk hasonlóan rászorul a könyörületre.

Naivitás lenne azonban azt gondolni, hogy a mai világban minden alkalommal hasonló bánásmódra számíthat, aki irgalmat gyakorol. S bár igaz, hogy Isten felemelő irgalmasságát sokszor a körülöttünk élő emberek szeretetén és megbocsátásán keresztül tapasztaljuk meg, azért az irgalmasság kiapadhatatlan forrását mégis mindig a szívünkben élő Istenben keressük. Benne ugyanis nem csalódhatunk.

Boldogok az irgalmasok, mert hálától túlcsorduló szívükben ott izzik a szeretet parazsa. Boldogságuk azért nem törékeny öröm, mert az irgalom, amelyre vágynak, nem a szeszélyes emberi természet változó jóindulatán múlik, hanem az örök Isten változatlan szeretetéből árad.





Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent.

A szív - nem csak testünk motorja, hanem - átvitt értelemben és sokkal hangsúlyozottabban a lelkünk szentélye is. Életünk központja, ahonnan minden jó és rossz gondolat származik, vágyaink hangos szülőotthona és csendes temetője is egyben. Gondolataink, szándékaink valójában a szívünkben születnek. Értelmünk tulajdonképpen csak a második állomás. Azért érzékeljük tévesen mégis elsőnek, mert a szívben fogant gondolatokat és érzéseket éppen az értelem szüli világra bennünk azáltal, hogy betű-, vagy hangtestbe öltöztetve konkrétan is megfogalmazza őket. Általa ,,vesszük először észbe'' mindazt, ami bennünk időtlenül zajlik.

,,Boldogok a szívükben tiszták'' - mondja Jézus. Minél inkább elcsendesedem e mondat titka előtt, annál inkább érzem, hogy forradalmian bátor üzenete van a ma észembere számára. Az értelmi képességei miatt magát szinte félistennek gondoló ember tálének minden bizonnyal kedvesebb lenne, ha ez a mondat így hangzana:

,,Boldogok a tisztán gondolkodók, a keveretlen tudatúak, az ésszel minden mélységet belátók, mert szellemi erőfeszítéseikben megjelenik az Isten.'' De Jézus nem erről beszél. Ismer bennünket, s nagyon jól tudja, hogy a szív érzelmi tisztasága nélkül soha nem juthatunk el Isten ,,látására''. Hiába az erős akarat aszketikus megfeszítése, hiába magas szintű képzettség, vagy teológiai ismeret, a szív tisztasága nélkül mindez csupán az ,,ÉN'' csendes agóniája azon a rozoga kereszten, melyet szánalmas emberi erőlködésből tákolunk, hogy rajta az égbe emelkedjünk. Igen sokáig kell haladnunk az alázat ösvényén, hogy megértsük: amíg az Énünk látását erőltetjük, rejtve marad előttünk az Isten, mert Őt csak a ,,saját szemével nézve'' ismerhetjük fel. Ez valójában azt jelenti, hogy csak a bennünk élő Istenre hangolódva vagyunk képesek igazán meglátni a másokban élő Istent is. Az átadottságnak ezen a szintjén már teljesen közömbös, hogy teológiai professzorok, vagy a Szentírás mondatait gyermeki egyszerűséggel befogadó laikusok vagyunk-e. Egyedül a szív tisztasága számít. Az őszinte vágy, hogy Vele, Benne és Általa éljünk.

Isten hallatlan bölcsességét dicséri, hogy ebben teljesen azonos esélyt biztosít mindannyiunk számára. Így aztán előfordulhat, hogy egy elmélyült hívő többet tud Istenről, mint a gyülekezetet vezető pap, aki teológiai tudásának súlyos kőtáblái alól nem engedi magában feltámadni az Élet Urát.

Minden ember tiszta szívvel születik. Gyermekkorunkban is még mind tisztaszívűek vagyunk. Ahogy azonban lassan cseperedünk, automatikusan megtanuljuk - átvesszük - azoknak az embereknek a gondolkodásmódját és értékítéletét, akik körülöttünk élnek. A szüleinkét azért, mert szeretjük őket, és azonosulni akarunk velük. Más domináns személyekét pedig azért, mert félünk, ha nem hasonulnánk hozzájuk, akkor helyzeti előnyüket ellenünk fordíthatnák. De olyan is van, amikor egyszerűen csak a valahová tartozás vágyától vezérelve simulunk bele egy csoport gondolkodásmódjába és stílusrendszerébe, mert szükségünk van egy társaságra, amelyik értékel és elfogad.

Mivel nem vagyunk elég erősek önmagunkban, szinte kényszerítő erővel érezzük, hogy mindenképpen tartoznunk kell valakikhez és megfizetjük az árát.

Környezetünkhöz alkalmazkodva így veszítjük el lassan Istentől eredendően kapott tisztaszívűségünket. A bennünk még felnőttkorban is élő isteni gyermek köré így épülnek a lelkünkben áthatolhatatlan börtönfalak, amelyeknek minden téglája egy-egy másoktól átvett előítélet.

Néha már csak későn ébredünk rá a tragédiára: miközben félelmeink és belső bizonytalanságunk miatt az előítéletek börtönébe zártuk a gyanús világot, magányos börtönőrként úgy éltük le az életünket, hogy senkit sem mertünk szeretni, és senkitől sem mertünk szeretetet elfogadni. Ha ezt az oly sok ember számára valóságos tragédiát el akarjuk kerülni, vissza kell találnunk gyermekkorunk tisztaságához. Élőítéleteink áthatolhatatlan labirintusát lebontva ki kell szabadítanunk a bennünk élő mindenre és mindenkire nyílt szívvel rácsodálkozó gyermeket. Ítélkezés helyett meg kell tanulnunk szemlélődni, érdeklődni és figyelni. Így kifejlődhet bennünk a megértés és együttérzés karizmája, ami nélkül nincs tisztaszívűség.

Valójában azonban ennél sokkal többet és sokkal kevesebbet kell tennünk. Vágyakozó gyermeki szeretettel kaput nyitni csalódásoktól megkeseredett és fájdalmaktól összetört szívünkön, hogy Isten gyógyító szeretete betölthesse lelkünket. Enélkül a belső gyógyulás nélkül nem juthatunk el a tisztaszívűségre. A tisztaszívűség legalapvetőbb feltétele ugyanis az Isten szeretetével való boldog megelégedettség és önmagunk helyes szeretete. Olyan ,,állapot'' ez, amelynek eléréséért naponta ,,benső zarándokutat'' kell tennünk az Élő Vizek forrásához. Élőre haladva saját utunkon lassan megtapasztalhatjuk, hogy a szív tisztaságát emberi erőlködéssel elérni nem lehet. Elég egyszerűen csak hagyni, hogy a bennünk élő Isten irgalmas szeretettel nézzen rajtunk keresztül a világra.

Ez a szeretet nyitottá tesz minket a megértésre, a megértés elfogadóvá tesz, az elfogadás pedig lebontja bennünk az előítéletek falát. Ez az előítélet-mentes gondolkodás pedig erőlködés nélkül vezet el minket a tisztaszívűségre.





Boldogok a békességszerzők,
mert őket Isten fiainak fogják hívni.

Szomorú belegondolni, hogy amikor ezeket a sorokat írom, a világ számos országában gyilkos háborúk dúlnak és ártatlanok ezrei esnek áldozatul az esztelen mészárlásnak. Ezek a tragédiák azonban sokszor olyan távoli országokban történnek és annyira elhúzódnak, hogy drámai voltuk ellenére is unalmassá válnak a szenzációéhes sajtó számára. Alig telik el egy kis idő és lekerülnek az újságok címoldaláról. Amikor hosszú hónapok, talán évek után váratlanul mégis arról értesülünk. hogy valahol megszűnt egy háború, felsóhajtunk, és a valóság fájdalmas mélységei felett gyorsan átrebbenve készségesen elhisszük a békekötésről szóló híradásokat.

Pedig tudjuk jól, hogy a háború hiánya még nem jelenti a béke jelenlétét. A fizikai élet kioltására alkalmas fegyverek letétele még nem jelenti a lelki életet is kioltó - még veszedelmesebb - lelki fegyverek elhallgatását is. Sőt, - akár saját nemzetünk múltjából merítve is - megállapíthatjuk, hogy az egymással egykor nyíltan szembenálló felek között az igazi lelki hadviselés éppen a békekötés után kezdődik. A politikai béke ugyanis a vesztes fél számára mindig kényszer. Kifelé szelíd ábrázatot mutató hazug maszk, mely mögött lángvörösen izzik a leigázottak bosszúért kiáltó gyűlölete. A fizikai, vagy lelki erőfölénnyel kikényszerített ,,béke'' nem azonos azzal a békességgel, mely az emberi szív zavartalan nyugalmából táplálkozik.

De vajon honnan ered a szívnek ez a zavartalan nyugalma? - kérdezhetnénk. Milyen gyakorlatot kell elsajátítanunk ahhoz, hogy a birtokába jussunk? Mit kell tennünk azért, hogy lelkünk háborgó tengerét lecsendesíthessük végre? Hogyan szerezhetnénk békességet a magunk számára?

A választ rendszerint nem magunkban, hanem önmagunkon kívül keressük. ,,Majd csak találunk valakit, aki megmondja, hogy mit kell tennünk.'' - biztatgatjuk magunkat és elkezdünk zarándokolni. Futunk Ponciustól Pilátusig, pszichológustól pszichiáterig, Jelkivezetőtől sztár prédikátorig. Látszólag lelkesen, bensőnkben azonban egyre csüggedve hallgatjuk különböző keresztény és - olykor sajnos - nem keresztény szellemi irányzatok bölcseit is a belső béke eléréséről. Tanításuk megérint, de csak irányt mutat. Ők csupán jelzőbóják lelkünk háborgó tengerén, de helyettünk nem merülhetnek a mélybe, hogy a Csend szívében megtalálják a kincset, amelynek birtokbavételére csak nekünk lehet lelki érzékenységünk.

Mástól várni azt, hogy lelki békességet nyújtson nekünk legalább olyan képtelenség, mint arra kérni a háziorvosunkat, hogy ne csak rá mutasson, de fizikailag is élje át a fájdalmat, amit a testünk egy bizonyos pontján érzünk.

Ugyanígy lelki békénket sem találhatja meg és tárhatja fel bennünk senki más, mert ez a szívünk szentélyében van elrejtve, s ide rajtunk kívül senkinek sincs bejárása. Csak akkor juthatunk hozzá, ha szakítunk végre a rossz beidegződéssel, hogy békességért kiáltva tehetetlenül hánykolódunk életünk háborgó felszínén ahelyett, hogy engednénk a mélység hívásának és önmagunkban lassan elmerülve farkasszemet néznénk saját félelmeinkkel. Öngyilkos vállalkozásnak tűnik, de nincs más út.

Ha a felszínen maradsz, önmagad felett lebegő és folyton idegen erők által korbácsolt hajótörött leszel. Ha azonban alámerülsz a mélybe. - ahová Isten hív -, eltűnsz ugyan a világ színpadáról, de a felszín alatti valósággal szembesülve mégis bölcs színpadmesterré válsz, aki nem elszenvedi, hanem értő módon átlátja és szemlélődve élvezi is az élet drámáját. A döntés joga a miénk: vagy vállaljuk, hogy a megismerés és a megértés ajándékával élve ártalmatlanná tesszük a bensőnkben háborgó sötét erőket - így békességre juthatunk önmagunkkal -, vagy pedig életünk végéig hánykolódunk kis lélekvesztőnkben sorsunk viharos tengerén és nem lesz, aki csendesebb vizekre vezessen minket.

A,,csendesebb vizek'' ugyanis nem kívül, hanem belül vannak. Meg kell értenünk, hogy a békesség sohasem a külső körülményeinkben fog először megmutatkozni, hanem a bensőnkben. Csakis a lelkünk mélyén megtalált békesség az, ami belőlünk kisugározva képes megváltoztatni a külső körülményeinket is.

,,Boldogok a békességszerzők; mert őket Isten fiainak fogják hívni.'' - mondja Jézus. Eltűnődőm, s keresem a konkrétumokat, hogy milyen tettekre válthatnánk mindennapi életünkben Mesterünknek ezeket a szavait. Mindnyájunk alapvető feladata, hogy hamis ábrándjainkat, megkötöző elvárásainkat és gyilkos ragaszkodásainkat elhagyva megszerezzük lelki békénket. Hiszen nyilvánvaló, hogy aki a kegyeskedő vallásosság leple alatt elnyomott belső konfliktusokat takargat, az legfeljebb nyájas szavakat mondhat a békéről, de békességszerzővé nem válhat. Mert a békesség a bennünk élő Teremtővel való harmónia, kegyelmi állapot, amit Isten az ,,élő vizek forrásaként'' azokban a lelkekben fakaszt fel, akik állandóan keresik Őt. A békességet, a szív zavartalan nyugalmát nem lehet kiérdemelni, és nem lehet célja a teljesítményeire büszke emberi akarat erőfeszítéseinek sem. Ahogy a szerelmet, úgy a békességet sem lehet elhatározással megszerezni. A békesség előtt csak megnyílni lehet és engedni, hogy betöltsön, s hogy rajtunk lassan túláradva más lelkek háborgó tengerét is lecsillapítsa. Ez már a Szeretet műve.



Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek,
mert övék a mennyek országa.

Eltűnődve e jézusi kijelentés ellentmondásos voltán feltolul bennem a kérdés: rendben van, az Igazság ismerete boldoggá teheti az embert, de vajon nem töri meg ezt a harmóniát az üldöztetés? S vajon miből állapítható meg az üldözöttség ,,igazisága'', hiszen feltehetően egy sem akad az üldöztetést szenvedők között, aki szerencsétlen áldozatnak szeretne látszani és nem az igazság mártírjának?

Be kell látnom, sokkal egyszerűbb együttérezni a meghurcolt sorsú emberekkel, mint megérteni üldözöttségük igazi okát, vagy az éleslátó bölcsesség finom patikamérlegén vizsgálat alá vetni, hogy számkive- tettségükben mennyi az igazi fájdalom és mennyi az önsajnálat, mennyi az igazság miatti mártír sors és mennyi a sértettségből eredő dac, az üldözési mánia. Hiszen manapság sokkal többen tartják magukat a saját igazságuk üldözötteinek, mint akiket valóban az Igazságért üldöznek. De vajon mi is az igazság és hol találkozhatunk vele?

Szellemi és lelki adottságai szerint minden ember az élete központjába állíthat egy olyan igazságot, amit minden más szellemi valósággal szemben vezércsillagként tűz ki a saját égboltjára. Család, karrier, gazdagság, szabadság, hatalom, hírnév, humanizmus, vagy a tökéletesség utáni vágy mind-mind egy vezércsillag lehet a milliárdnyi magán-égbolton. Olyan igazságok, amelyek életre váltása közben sok ellenállást és üldöztetést kell elszenvedniük azoknak, akik ezek szolgálatában akarnak élni.

De vajon egyenlő mértékben esik-e latba a gazdagság vezércsillaga miatt üldözött, milliókat sikkasztó bankár ,,igazsága'' és a humanizmus vezércsillaga miatt meghurcolt tábori sebészé, akit egy életmentő műtét közben ejt túszul az ellenség? Mindkettőjüket a saját maga által választott életigazság miatt üldözik, de erkölcsi érzékünk mégis igen nagy különbséget tesz közöttük. Hiszen senki sem gondolja, hogy a gazdagság vezércsillagának hamis ragyogásától elvakult bankár boldognak érezné magát, miközben teljes erejével csap le rá a törvény szigora. És az sem valószínű, hogy miközben mások elherdált vagyona nyomja a lelkét, magáénak érezné a mennyek országát.

Ha azonban a dolog úgy áll, hogy az ember a saját - jól, vagy rosszul értelmezett - boldogsága érdekében olyan ,,igazságokat'' is választhat élete vezércsillagául, amelyekért üldözik ugyan, de amelyek sokkal inkább a kárhozatba viszik, minthogy sem a mennyekbe emelnék, akkor erős okunk van feltételezni, hogy Jézus nem az emberek által választható igazságokról beszél.

Sokkal inkább olyan Igazságról, amely felette áll minden kicsinyes földi részigazságnak; amely egy és oszthatatlan, s amelyet nem mi választunk, hanem Ő választ minket magának, hogy tanúi legyünk a világban. Ez az Igazság pedig - hitem szerint - a Szeretet igazsága, amely ellen nincs törvény. Minden más ,,igazság'' csupán bálvány, amelynek magunkat vetjük oda élő áldozatul, csakhogy részesedhessünk ,,áldásaiban''.

A szeretet igazsága azonban Lélek, amely nem elemészt, hanem megelevenít minket. Sokkal inkább irgalmasságot kér tőlünk, mint áldozatot. Sőt, Ő vált értünk véres áldozattá, hogy betölthesse lelkünk templomát.

A mi igazságunk Jézus. Ő mondta magáról: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet.'' (Jn 14,6) A mai kor zaklatott lelkű keresői számára talán így is lefordíthatnánk Jézusnak ezt az első hallásra talán ijesztően radikális kijelentését: ,,Barátom, ne simulj bele az önmagukkal semmit sem kezdők arctalan tömegébe! Ne tétovázz, hanem indulj el az ÚTon, a saját utadon. S miközben bátran ösvényt vágsz magadnak az előtted álló ismeretlenbe, keresd szenvedélyesen az IGAZSÁGot, melyért élned érdemes. Ne aggódj, nem fogom korlátozni a lehetőségeidet. Akaratod ellenére nem erőltetem rád szeretetemet és döntéseidet sem fogom úgy befolyásolni, hogy végül is csak engem választhass. Szabadságra hívtalak. Sőt, miközben hívó jeleimet figyelmen kívül hagyod, - csendes társként - mégis veled leszek életed minden rossz döntésében és tragikus fordulatában is. S amikor ráébredsz végre, hogy az,,igazságok'', amelyeknek szolgálatába szegődtél, mind féligazságok voltak, s nem gyarapítottak, hanem kiraboltak téged, akkor is ott állok majd előtted, mint egy kitárt kapu. Az ÉLETed kapuja, amelyen belépve eljutsz az Igazságra, melyet annyira kerestél. S akkor túlárad benned a Fény és virágba borítja lelkedet a felismerés, hogy csak szeretetben és csak a szeretetért érdemes élni. Indulj hát az Úton az Igazság felé, hogy valódi Életed legyen.''

Ha elfogadjuk, hogy Jézus maga a szeretet, a Szeretet pedig az egyetlen igazság, amiért élnünk érdemes, akkor már nem olyan nehéz elképzelnünk, hogy boldogok, akiket a szeretet igazságáért üldöznek. Nem gondolom, hogy azért boldogok, mert üldözik őket. Sokkal inkább azért, mert már most Isten áradó szeretetének sugárzásában élnek, ami a mennyek országának földi elővétele.

De nem mindenkit üldöznek az Igazságért, aki aszerint él. Keresztények tömegéről tudunk, akiknek semmilyen hátrányos megkülönböztetést sem kell elszenvedniük amiatt, hogy teljes szívükkel a Szeretet igazságának szentelik az életüket. Vajon miért van ez? Talán nem elég látványos a tanúságtételük, vagy esetleg olyan toleráns közegben élnek, amely nem csupán eltűri, de békésen el is fogadja, hogy az ő életük vezércsillaga Jézus?

És egyáltalán, mindenkinek üldöztetést kell-e szenvednie, aki az Igazság szerint él? Erről nem szól Jézus. Helytelen lenne tehát az a következtetés, hogy boldogtalanok, akiket nem üldöznek az Igazság miatt. Mint ahogy az sem következik Jézus mondásából, hogy akit nem üldöznek az Igazságért, annak nem lehet köze a Mennyek Országához. Hogy vágjunk most már rendet ebben az összenőtt gondolat-bozótban?

Először is helyesnek látszik megállapítani - ahogy előbb már utaltunk rá -, hogy az Igazság szerint élőket nem az üldözöttségük teszi boldoggá, hanem a szeretet, amely átjárja a szívüket. Az üldözés csupán következmény, egyfajta ,,visszajelzés'', hogy szembetűnően viruló szeretetük látványosan ellenszegül a szeretetlen világ legfőbb igazságának: az önzés törvényének. Ez érthető módon bosszúra hergeli a sötét erőket.

Ugyanakkor meg kell nyugtatnunk mindazokat, akiket még nem ért üldöztetés a szeretet Igazsága miatt, hogy ne érezzék magukat boldogtalannak. Sokkal inkább Jézus szeretetének gyógyító munkájában gyönyörködjenek, amelynek meghívott közvetítői. Hiszen az Igazságot nem az üldöztetés mértéke, hanem az isteni szeretet mélysége minősíti.

Itt akár le is zárhatnánk ezt a gondolatsort. Ha viszont nekibátorodván tovább szőjük gondolatainkat az üldöztetésről, akkor talán kissé merészen mégis arra a gondolatra juthatunk - és ez egyeseknél nem csak gondolat, hanem már tapasztalat is -, hogy aki teljes szívvel kíván Jézus igazsága szerint élni, annak előbb vagy utóbb komoly nehézségei lehetnek. Az üldöztetés ugyanis sokszor nem az istentelen világi hatalomtól jön, hanem éppen a kereszténynek mondott ,,belső'' körökből. S egy önmaga elől is menekülő báránybőrbe bújt farkas harapása fájdalmasabb, mint a kígyó marása.

Sajnos van úgy, hogy bizonyos helyeken éppen a pap az, aki a maga részigazságát a tekintély szavával védve hátráltatja, hogy a reábízottakban bimbózó isteni Igazság virágba borulhasson. Beszélhetnénk itt még püspökökről, vagy a legkülönbözőbb rendű és rangú egyházi elöljárókról, akik hivatali hatalmukkal visszaélve nem segítik, hanem nehezítik a rájuk bízottak megújulási kísérleteit.

De közelítsük meg a kérdést a másik oldalról nézve is! Vajon mit láthatnak a papjaink? Sajnos nem túl lelkesítő a kép. Szép számmal akad ugyanis olyan vallásosságában megmerevedett egyházközség és gyülekezet, ahol a ,,szent hagyomány'' elleni támadásnak vesznek és mereven elutasítanak minden újítást, amit a vezető lelkész a hitélet megújítására javasol. Szinte gúzsba kötik az Isten emberét. Vajon miért van ez így?

Azért, mert az Igazság megítél és létében fenyeget minden igazságtalanságot. Nem harcol, nem vádaskodik, és nem perel. Egyszerűen csak van és isteni kisugárzásával bántóan bevilágít abba a sunyi, mesterséges homályba, ahol szégyenleni való igaztalanságaink tanyáznak.

Ha nem tartjuk magunkat igaznak, vagy legalább is másnál igazabbnak, az Igazság minden hamisságot feltáró reflektorfénye kevésbé bánt minket. De hogyisne védené a mundér, (vagy akár a reverenda) becsületét az, akinek már a krisztusi hivatásánál fogva is illenék igaz embernek lennie?

Akit nem tölt be mélységesen Krisztus szeretetének mindenek felett álló igazsága, az mindig is gyanús, sőt ellenséges szemmel fog azokra nézni, akiknek az igazsága megítélni, és fölülmúlni látszik az ő ,,életszentségét''.

Lelkünk önvédő mechanizmusa addig védi az önmagunkról szépet hazudó tükröt, amíg az végképp össze nem törik. S igen nagy tragédia, ha nem törik össze, mert így akár az egész életünket is hazugságban tölthetjük, - miközben kegyes öncsalással az igazság vélelmében élünk. Sajnos sokan élnek így köztünk, s nem csak a világban, hanem az Egyházban is: egyszerű hívők és egyházi elöljárók egyaránt. Érdemes nekünk is mélyen a lelki tükrünkbe nézni és meglátni igazi arcunkat.

Vajon miről ismerhetjük föl, hogy Krisztus igazsága él-e bennünk, vagy pedig saját és makacsul önhitt emberi igazságaink foglyai vagyunk? Elsősorban a szeretetről, a szelídségről és az irgalmasságról. Akinek személyiségét ugyanis mélyen betölti a krisztusi szeretet, az olyan boldogító benső harmóniában él, amely szükségtelenné teszi, hogy minden erővel érvényt szerezzen ,,saját'' igazságának. Hiszen nincs is saját igazsága. Csak Igazság van, amely egyszerre benne élő és rajta kívül álló és nincs szüksége emberi védelemre, mert maga az Isten nyilvánul meg benne.

Ez az Igazság nem tör erőszakkal ellenfelei elnémítására, hanem a bölcsesség szelíd mosolyával elszenvedi, hogy a sötétség törpelelkű urai a gonoszság olcsó játékfegyvereivel mind ellene puffogtatnak. Szánalmas látvány. Olyan, mintha agyafúrt koboldok lombfűrésszel indulnának egy ezerhektáros tölgyerdő kiirtására, vagy tenyérrel akarnák kimeríteni az Atlanti-óceánt.

Jóllehet, világunkban a Szeretet ellenségeinek egyelőre van hatalma arra, hogy fizikai értelemben elpusztítsák az Igazság fiait, de magát az Igazságot soha el nem pusztíthatják, mert a Szeretet Lelkén nem fog a kard.

Akik az Igazságban élnek, azok sokkal inkább megajándékozottnak, mint üldözöttnek érzik magukat. Nem gyűlölettel néznek sanyargatóikra, hanem irgalmas szánalommal, ahogy fájdalmak között Jézus is ránézett megfeszítőire: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!'' (Lk 23,34)

Fénylő szeretetet az önzés sötétségébe sugározva így válnak az Igazság üldözöttei is a Mennyek Országának lakóivá már itt a földön is.





MAGYAROK ISTENE óvja nemzetünket!


Egy az Isten!


"Kezdetben létezett a Szellem, a Lélek és az Erő. A nagy "EGY"-ben élt a Minden felett. Leírhatatlan, kifejezhetetlen és elérhetetlen hatalmasságnak hittük. Neve: ÍZ.

ÍZ "volt" a Kezdetben és "van" örökké a Minden felett.

ÍZ alatt nyugodott a Csend. Mozdulatlanságban hordta az ősanyagot. Az ősanyagban - az ősvizet. Az ősvízben - az Élet ígéretét. E három egységét is hittük. Neve: TEN.

Így lett nekünk a "kezdet": ÍZ-TEN."


(részlet a Magyar Bibliából - a "Magyar Ószövetségből")





    
Become FREE - MAG tudás - Pártok nélkül - Vélemények - Rovásírás - Rabok-Szabadok - Szkíta-Hun - MAG ész - Nap és Hold - Petőfi - MAG Ősvallás - MAGyarságod - Hun-Avar - Kárpát-medence - Hiszekegy - Pozsonyi csata - Mit kér a Nép! - Tudsz jobbat? - Táltosok - MAG Őshaza - Jézus-Sumer - SZK Alkotmány - Magyar sorsot-Magyar kézbe - Istenes Honfoglalók - MAGYARNAK lenni - EU-Nyet - Indulók - Paradoxon - Island példa - Aranykor - Attilától-Koppányig - Árpád Apánk - Prof. Badiny - EGYsÉG - HAARP - Betelepítés - Igazságot - Rovás-jelkép - MAG Egység - 8 boldogság - SZERetet - MAG-hit - Kamat - Makói-gáz - Mérgeznek - Nibiru-Planet - Idősek - Kiárusítás - Anahita - Rovás-ABC - Magamról - Választás2011 - Igazságos Mátyás - Csonka Magyarország - tri-A-non! - Gyógynövények - KeReCSeNY - Halhatatlanság - BlogPost - Domonyi Blogja - Szkíta-Hun-Magyar - Aries-YouTube - ARIEStart - Aries Hungary - ARIES Üzleti Hálózat - ARIES.hu - AriesTrade.com - Aries Galéria - Domonyi Károly FB oldala - Rovásírás lap - Turul lap - Térkép