Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretû életmû maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.
Valamennyi írónk közül Petõfi életrajza a leginkább ismert. A márciusi ifjak vezéreként és március 15-e egyik hõseként, majd az 1848?49-es szabadságküzdelem mártírjaként a nemzeti legendárium egyik központi alakja lett; a múlt század ötvenes-hatvanas éveitõl õ jelentette a magyarság számára a nagybetûs Költõ fogalmát. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.
1823. január 1-jén született Kiskõrösön. Apja, Petrovics István, mészárosmester, aki magyarul jól beszélt és írt. Anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvû volt; mielõtt férjhez ment, cselédlány és mosónõ. Alig két évvel késõbb a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petõfi késõbb ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.
Az 1846-os év más szempontból is fordulatot hozott Petõfi életében. Erdélyi utazása során ? szeptember 8-án, a megyebálon ? megismerkedett Szendrey Júliával, Károlyi gróf erdõdi jószágigazgatójának lányával. 1847 májusában Júlia ? apja akarata ellenére ? igent mondott, és megismerkedésük évfordulóján, szeptember 8-án megtartották az esküvõt. A mézesheteket a kalandos életû ellenzéki gróf, Teleki Sándor (Petõfi egyetlen arisztokrata barátja) koltói kastélyában töltötték.
1848. március 15-ike a pesti forradalom s egyszersmind Petõfi napja. A márciusi ifjak vezéreként az események egyik fõszereplõje. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezõje. A költõ forradalom-jövendölése megvalósulni látszott, s õ a megálmodott szerepnek megfelelõen egy népmozgalom élére került. Ismeretes, hogy március 15-én reggel, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petõfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pillwaxban összesereglett ifjak: az eredetileg 19-re tervezett népgyûlést azonnal meg kell tartani.
A forradalmár költõ Bemben megtalálta a maga forradalmi hadvezérét. Az eszmények közösségén túl, bensõséges kapcsolat jött létre közöttük, csaknem apai-fiúi szeretet. Bem azonnal segédtisztjévé nevezi ki, késõbb õrnaggyá lépteti elõ; a feletteseivel való ütközések, fegyelmi vétségek kínos következményeitõl is megvédi.
1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: elõbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, s a vele szemben elfogult katonai vezetõkkel összekülönbözve a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelõbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában. A teljes forrás itt!
1823 január elsején, ebben a házban született Petőfi Sándor.
A vén zászlótartó
Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.
Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!
Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó,
Elhatott kórágyához, fülébe,
S mankó helyett zászlót vett kezébe.
Vállait egy kínos élet gondja,
Betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ô feledve minden baját, búját
Ifjak közé hadi bajtársúl állt,
S kit eddig az asztaltól az ágyba
Alig-alig bírt elvinni lába,
Ellenséget ûz mostan serényen
Ifjusága régi erejében.
Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér me,
S mégis-mégis viszi lobogóját,
Azok elôtt, kik a hazát óják.
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.
Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.
Érdemes vagy a cserkoszorúra!
Alig várom, hogy lássalak újra
S megcsókoljam örömtôl reszketve
Kezedet, mely a szent zászlót vitte.
És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsôséged;
Könnyem leszen sírodnak harmatja,
S híred a nap, mely azt fölszárítja!
Erdôd, 1848. (október 17-22.)
A magyar seregek gyõzelmet arattak a kétszeres túlerõben lévõ császári csapatok felett. Jellasics Bécs irányában, menekülve hagyta el az országot.
SZEPTEMBER 29. – A PÁKOZDI CSATA – 1848
1848. szeptember 11-én Jellasics Habsburg császári altábornagy 35 ezer fõnyi seregével átlépte a Drávát. A forradalmi Magyarországot – amelynek törvényes kormányát (felelõs magyar minisztérium) a Habsburg uralkodó nevezte ki –, ezzel nyílt katonai támadás érte. A magyar seregek élén álló többségükben volt császári tisztek hátráltak, feladták az egész Dunántúlt. Már Pest is veszélybe került, Bécs pedig Magyarország alávetésére készült.
1848. szeptember 29-én Sukoró és Pákozd között a Móga altábornagy vezette túlnyomórészt újoncokból álló magyar sereg megütközött a Jellasics parancsnoksága alatt álló, császári erõkkel (sorezredek, határõrök, horvát nemzetõrök). A magyar seregek gyõzelmet arattak a kétszeres túlerõben lévõ császári csapatok felett. Jellasics Bécs irányában, menekülve hagyta el az országot.
Kuthy Lajos 162 évvel ezelőtti jövendölése Magyarország rabszolgaságáról
"A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért."
A kommunista éra, amely a magyarságnak legsivárabb, legterméketlenebb korszaka volt, csupán egyetlen tekintetben, a hamis értékelések terén dicsekedhetik fölös mennyiségű produktivitással. 1945-től, a "felszabadulásnak" hazudott bolsevista szabadrablástól kezdve mind a mai napig a hamis előítéleteknek, hazug jelszavaknak, torz és tendenciózus eszme- és emberértékelésnek olyan tömegű nyűgével szőtte gúzsba a magyarságot, hogy ebből a kötelékből kiszabadulni egyik legnehezebb, de egyben legszebb feladata is lesz az új, magyar fejjel, magyarul gondolkodó generációnak, ha lesz ilyen még valaha.
"Ha történelmünk megél még egy ezer évet és lesznek akik a mi korunkat tanulmányozzák, nem fogják érteni a fehér ember ostoba konokságát, hogy miért nem vetette be felsőbbrendű hatalmát, tudását, hogy miért nem használta fel Hitler vezéri útmutatását ahhoz, hogy kimentse magát a kisszámú, undorító, gyáva, pathológiailag terhelt, fizikailag gyenge, arrogáns zsidó gengszterbanda kezéből." - George Lincoln Rockwell
Magyarország valódi leigázása azonban nem 1945-ben, hanem már sokkal korábban megkezdődött. Körülbelül akkor, amikor az első kaftános galíciai átlépte a magyar határt, s nyomában ezrek és százezrek vetették magukat a gyanútlan magyar falvakra, városokra. A történelem meghamisításától, emberek, elvek, tudósok és művészek hazug értékeléséig minden eszköz jó volt, ami a magyarság gazdasági leigázásához segíthette azt a sok, nagy étvágyú idegent, mely egy évszázadon át pokoli céltudatossággal építette itt a maga hatalmát.
A sok példa közül most csak egyet ragadunk ki. Egy elfelejtett, elsikkasztott, valamikor nagyhírű magyar írót, akinek könyveit talán senki sem olvassa, s nem is olvasta azok közül, aki a liberális vagy kommunista irodalomtörténetekből ismerte meg a magyar irodalmat. Ez az író Kuthy Lajos (1813-1864), akinek nevét ma már az iskolákban sem tanítják, pedig a 19. század negyvenes éveiben a legsikeresebb, legkeresettebb íróink közé tartozott, akinek stílusa nagy hatással volt kortársaira, köztük a fiatal Jókaira is. Elfelejtették munkáit, híres novelláit, regényeit, és őt magát is. Utolérte a magyar tehetségek sorsa, és szegényen, mindenkitől elhagyatva halt meg. Diószegi szőlőjében lévő sírján már csak gaz és dudva terem, és intelmei olyanok voltak, mint a vízre írott betű. Az irodalmi lexikonok - ha egyáltalán megemlítik - egyformán azt tanítják a balliberális szalmán kérődzőknek, hogy unalmas, zavaros könyveket írt, munkái tele vannak szertelenségekkel, és gyenge jellemű ember volt, mert állást vállalt a Bach-korszak alatt.
Talán jobban megértjük, hogy miért volt szükség erre az irodalmi fémjelzésre, ha röviden ide írjuk, hogy Kuthy Lajos volt az a magyar író, aki már 1846-ban megjelent, prófétai látással írott regényében, a "Hazai rejtelmek"-ben megjósolta, hogy miként fogja Magyarországot száz év alatt meghódítani a zsidóság. Ezért, és csakis ezért kellett eltűnnie nyomtalanul a magyar irodalomból, hogy helyet adjon a molnárferencek, hunyadisándorok, szépernők, birólajosok nevével fémjelzett országhódító siserehadnak, akik a magyar tehetségek helyett arathatták le az irodalmi babérokat. Ezért kellett meghalnia - még Kuthy emlékének is. Utoljára 1906-ban adta ki a Franklin Társulat "Hazai rejtelmek" című, annak idején - 1847-ben - óriási sikert aratott regényét, melyhez az előszót nem kisebb személyiség, mint Mikszáth Kálmán jegyezte. Azóta nem akadt kiadó, aki vállalta volna, hogy újra nyilvánosságot adjon ennek a nagy magyar Kasszandrának. Mintha állami segédlettel irtanák a magyar tehetségeket, és mintha bűn volna Magyarországon a magyar élet égető problémáival foglalkozni... Operett, szerelmi háromszöget tárgyaló színdarab, hejehujás cigánytörténetek: ez, ami manapság a honkebleket deríti. Faji kérdés... társadalmi korrajz... - szélsőséges feleslegek.
A "Hazai rejtelmek" második kötetében (XXIV. fejezet) Löbl Simon uzsorás ajkaira adja Kuthy ezt a jóslatot. Löbl heves beszélgetést folytat Szalárdy György gróf főispánnal, a tönkre jutott, karmai között vergődő magyar úrral, akinek nyíltan, leplezetlenül elmondja a zsidóság céljait, terveit, feltárja azokat az eszközöket, melyekkel a zsidóság meg fogja hódítani Magyarországot. Ma, 2008-ban szinte hátborzongató dolog olvasni ezt a százhatvankét év előtti próféciát:
EZ A MI ZSEBEINKNEK VALÓ HÍZODA
" A kevés részvény - mondja Löbl - mi magyar köröm között van, apránként idegen kézbe vándorol. Itt siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika-provinciájává váljék. Nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink, bővebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellenciátok megtört és megfogyott fajában nemzetietlen pénzarisztokráciát alapítani. ...
Különösen mi, zsidó magyarok, vagy magyar zsidók, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, nem rakhatjuk az alap közé az idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház felépül, salonjainkat elfoglalja és minket kiszorítson. Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni és betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit a nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe."
Magyarországról szólva ekként folytatja elmélkedését Löbl Simon:
"Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bő és könnyű nyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot ne szerezne. A helybeli és jellem viszonyok egészen a malmunkra dolgoznak. Akármilyen politikai színű egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, mely mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni.
Azért sok jellem, sok tehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit se használjon, aminek itt a legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellenciád, hogyne örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik."
JÓSLÁS A NUMERUS CLAUSUS ELTÖRLÉSÉRŐL
Mikor a könyv íródott, persze még sehol sem volt numerus clausus, de Löbl Simon még azt is megjósolta, hogy a magyar törvényhozás, miként fogja derekát beadni az idegen fajta érdekeinek.
"Mi és feleink - mondja az uzsorás - ezer és ezer úton körmeinkbe tartjuk a pénzpiacot, az ipart idegen gyülevész nép űzendi s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földjén. Ő vezeti a címet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz majd az, ha a magyar urak, hideg kőszobákba gyülöngve, vagy elszigetelve értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, hogy mi és miként történjék. Ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát, s mondva rendeljük, hogy töröljenek el cikkeket a mi érdekeink szerint.
Miénk lesz fény, divat, kitüntetés. Elfoglaljuk a közhelyeket, színházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közcélból mit sem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe."
Megdöbbentően beteljesedett Kuthy jóslata a magyarság szellemi és gazdasági leigázásáról ötszáz családnak mindenekfölött való hatalmáról, melyről eképpen jövendöl a továbbiakban Löbl Simon:
"Csak nézzen szét excellenciád, hová vittük pár év alatt a közerkölcsöt. Író és művész fut, fárad, éjjelez s Szilveszter estélyén nem marad fillérje, mit újév napon koldusnak adjon. A közhivatalnok teng, nyomorog, nélkülöz, özvegye mégis kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes családját ellátni s az igavonó nép éjt napot eggyé tesz, mégsem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szűkét, és csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hatezer forint kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre. II. Endre korában nem sanyargatták jobban excellenciátok őseit őseink. Pedig, ha az üzéreket kútfejökre vissza visszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több, mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve 14 millió ember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarolóbb hódítónak... Mindez tagadhatatlan tény s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia."
A ZSIDÓSÁG ADÓSAI ÜLNEK A KÉPVISELŐHÁZBAN
Jósol ezután Löbl Simon, az idegen érdekek szolgálatába szegődő képviselőházról is, ekképpen:
" ... Magok a sivalkodó honfiak, kik mint sirály minden vészt megkiáltanak, mellőzik szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy bűntettnél, mely ezrek közül napfényre vonaték, elszörnyednek, aztán a phrasisnak vége, s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek arra nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket veszélyezzék a t. c. hazáért s romlását gátolnák, ha fejük forogna is szóban. Sőt eszélyesen óvakodnak érdekeinkkel köztárgyalás utján súrlódásba jönni, úgy hogy hatalmunkról alig vétetik más tudomás, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei... No már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk a kezdet nehézségei között, oly hirtelenül el tudott hatalmosulni, ha minden elemet érdekébe tudott hálózni s a köz értelmét és érzését hallagató rendszerbe nyűgözé, hiheti-e excellenciád, hogy rabjaink és eszközünk szaporodtával az ország emancipálni tudja magát a pénzszolgaságból, mely csak egy vonallal jobb az ököljognál."
A BENNSZÜLÖTT ŐSVÉR MINDEN ÉRDEMLÉSI MÓDBÓL KI VAN ZÁRVA
És ezután következik a jóslat legmegrázóbban bekövetkezett, legteljesebben valóra vált része. Így mondja Löbl Simon:
"A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik.
A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért.
Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre ada. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákon hunyászkodott, vagy üdvözlő arcok fogadnak, a középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyűlöleteinket. Kitárhatjuk titkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit: feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek."
Ennyi talán elég az idézetekből. Utoljára még csak azt hangsúlyozzuk, hogy mindezt 162 évvel ezelőtt - 1846-ban - írta szegény Kuthy Lajos. Vajon mit írna ma, 2008-ban, midőn a jóslat beteljesedvén, a saját bőrén és lelkén érzi egy pusztuló nemzet, hogy utolsó betűig valóra vált nagy írójának próféciája, amelyet Löblék rabszolga magyarságának már olvasni sem szabad. Vagy - Uram Isten -, talán már nem is akarja olvasni!
Forradalom, forradalom, világforradalom... terjed az éterben egyre jobban, terjed lopva, osonva, kúszva vagy többek által lelkesen, dühödten, hangosan, izzó indulatok gőzében kiáltva. Valakik a háttérben már ezt is eltervezték előre, mint mindig szinte kivétel nélkül minden "forradalmat", vagy most kivételesen nem? Számomra teljesen mindegy!
Az emberi tudat forradalmának szükségességéről vajon miért nem beszélünk soha? Ameddig ezt nem valósítjuk önmagunkban meg, addig az emberiség örökkön-örökké ugyanazon hibákba fog beleesni, csak koronként annyi különbséggel, hogy mások lesznek az őt körülvevő díszletek.
Ameddig az emberiség zömének alap motivációja az, hogy az egóját vagyontárgyai, a birtokolt javai mennyisége határozza meg, és valódi belső EGY-ÉNiségének megismerése számára teljesen lényegtelen, addig valódi, mélyreható változást várni felesleges.
A világban lévő káosz nem csak néhány szupergazdag és hatalmas ember, és nem csak egy kis réteg műve. Szükséges hozzá a sok "statiszta" aki a darabot eljátssza. Akinek az a játék a jó, hogy neki több a másiknak pedig kevesebb legyen, mert önértékelése ennek a függvénye. Jelenlegi rendszerünk a hiány fenntartásán alapul. Mind fizikai, mind mentális, mind lelki mind szellemi értelemben véve.
Az önzés, mások feletti hatalomvágy, a kapzsiság mind egy dolgot jelent: nem értettük meg önmagunkat és a minket körülvevő világot. A természetben minden az EGYensúlyra törekszik. A természet megértésével nem bíró ember az, aki magát saját léttere fölé helyezve egy olyan hamis tudatállapotban él, melyben nem érzékeli, a természet, vagyis önmaga forrása soha nem győzhető le, és maga a küzdelem is annak a jele, hogy saját magunk helyét még nem értjük meg az Egészben. A széllel szemben vizelünk újra és újra, és csodálkozunk, hogy az eredmény a ruhánkon köt ki. Tényleg ennyire képtelenek vagyunk a változásra, vagy csak egyszerűen félünk attól hogy megforduljunk, félünk hogy őszintén önmagunkba tekintve mit láthatunk a belsőnkben? Úgy látom az emberiség tudatát meghatározó élmény még mindig a FÉL-elem. Nem az EGÉSZség.
Nem állítom azt, hogy világunk állapotában nem meghatározó bizonyos csoportok ténykedése IS. Ők is teremtő tudatú emberek, akik energiáikat egy önző cél érdekében használják fel. Pusztán azt állítom, ha ezen a Földön TÖBB tudatos ember lenne, aki arra törekedne, hogy a másik emberrel békében, harmóniában és valódi megértésben éljen, távol a millió eszme, dogma, vallás stb. és minden emberi elmét az egység megértésétől elszakító elmebörtön sötétségétől, akkor az emberiséget ilyen mértékben, soha többé senki és semmi nem vezethetné ilyen és ehhez hasonló önpusztító ösvényre.
Sokak mondják manapság félve, dühösen vagy reménykedve: összedől a világgazdaság! Forradalom lesz! Hát nem mindegy összedől-e a világgazdaság vagy sem? Ugyanazt az őrületet fogjuk újra és újra felépíteni ha önmagunkat nem értjük meg.
Az élet törvénye egyszerű. Ha megértjük, hogy nem harcolnunk kell ellene, - így egymás ellen - hanem megérjük hogy mi is egy EGYség részeiként ugyanúgy láncszemek vagyunk, akiket valójában emberi mivoltunkban nem vagyonunk mennyisége, hanem tudatunk minősége különböztet EGY-MÁStól meg, akkor ennek a megértése harmóniához vezet. A harmónia pedig békéhez. A béke valódi szeretethez, bőséghez. Ha nem? Akkor nézzünk körbe és ne csodálkozzunk azon amit látunk.
Mikor értjük már meg, hogy jöhet még ezer forradalom, hullhat még milliók vére, de a problémák gyökerét soha nem változtathatja meg. Mert a probléma nem az embert körülvevő Világban keresendő. A probléma a világban maga az EMBER. Nagy szükség van a változásra. A forradalomra. Az emberi tudat forradalmára. Az ébredésre. A tudat ébredésre. A változásra. Önmagunk tudatának megváltoztatására.
Vajon képesek vagyunk a változásra?
Forrás: Morgó Sapiens
"A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért."
Fõoldalra!